„Azt hiszem, a színpad nem csak az extrovertáltaké" - Helka | Hangfoglalók #14
Egy régi, nagypapájánál talált citera indította el Debreczeni-Kis Helgát azon az úton, ami később a kortárs népzenei szcéna egyik kiemelkedő alkotójává tette. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett citerás-előadóművész és pedagógus számára a hagyomány nem lezárt örökség, hanem élő anyag: mély tisztelettel kutatott tudás, ami kreatív kísérletezéssel és személyes jelenléttel egészül ki a zenéjében. A Hangfoglalók interjúsorozat aktuális részének alanya Debreczeni-Kis Helga, azaz Helka.
Első találkozások a zenével, a hangszerrel… Hogyan, mikor tudatosult benned, hogy ez a te utad?
10 éves voltam, amikor nyáron megtaláltam nagyapám szobájának polcán egy citerát: letettem a földre és elkezdtem pengetni. Poros volt, a húrjai rozsdásak és hamisak, mégis olyan különösen szép világot nyitott meg előttem, amit mindenképpen fel akartam fedezni.
Ekkor kezdtem el belemerülni a zene és a hangszerek világába. Korábban már jártam szolfézs órákra, amiket egyáltalán nem szerettem. Azt hiszem, azért nem, mert nem volt benne sikerléményem. Éppen ezért örültem annak a hírnek, hogy a citera tanuláshoz nem kell szolfézs. Mint utólag kiderült, ez félreértés volt. Pár év hangszertanulás után azt éreztem, hogy ügyes vagyok ebben és hogy nagyon szeretem csinálni. Egy éves gimnáziumi francia tagozatos kitérő után Békéscsabán konzervatóriumban folytattam tanulmányaimat népi hegedű szakon, mellette pedig a helyi zeneiskolában tanultam citerázni.
És hogy mikor tudatosult bennem, hogy ez az én utam? Hamar, néhány év citera tanulás után elkezdtem azt érezni, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni és szívesen foglalkoznék ezzel a jövőben. Alapvetően azt gondolom, hogy zenei tehetségem egyáltalán nem kimagasló. Szorgalommal, kitartással, apadni nem akaró érdeklődéssel azonban a játékom folyamatosan fejlődök. A zeném pedig attól válhat különlegessé, hogy őszintén igyekszem belerakni a saját gondolataimat és személyiségemet.
Ami az éneklést illeti, sosem voltam énekes, most sem vagyok az. Általános iskolás koromban jártam néhány népzenei versenyen, ahol citeráztam és énekeltem is. Egyik alkalommal a zsűri azt mondta, hogy ügyesen citerázik ez a lány, de inkább ne énekeljen. Volt benne igazság, nem énekeltem jól. 2020 környékén kezdtem el újra azzal a gondolattal kacérkodni, hogy mégis szeretnék a színpadon szavak útján is kommunikálni, nem csak a zenével. Szép lassan visszakúszott az életembe az éneklés. Ha az ember valamiben fejlődni szeretne és ezért aktívan tesz is, gyakorol, küzd, újra és újra feláll, akkor nagy rá az esély, hogy egyre jobb lesz benne.
Hogyan változtatta meg a karriered és a zenéhez való viszonyod a 2017-es Fölszállott a pávában való döntőbe jutás? Mi mindent adott neked ez a megmérettetés?
Hosszú éveken keresztül vártam arra, hogy 2017-ben a Fölszállott a páva színpadán állhassak. Legalábbis 2-3 év akkoriban nagyon soknak tűnt. Amikor végre megjelent a felhívás, rögtön jelentkeztem rá. Elhatároztam, hogy ha bejutok az élő adásba, akkor készítek egy előadói Facebook-oldalt. Banálisnak tűnhet, ugyanakkor ez egy olyan lépés volt, amikor megszülett Debreczeni-Kis Helga, mint citerás előadóművész. Nem feltétlen az online térben, nem feltétlen a színpadon, hanem bennem. Ez az, amit igazán adott ez a verseny.
Emellett a televíziós szereplés óriási közönséghez juttata el nevemet, arcomat, zenémet. Fontos tapasztalatokat gyűjtöttem. Olyan csodálatos élményekkel gyarapodtam, mint a tandemugrás, és némi pénzjutalmat is kaptam.
Az autentikus népzene mellett a jazzt, a kortárst és persze a saját ötleteidet is hallhatjuk a munkáidban. Hogyan tekintesz az egyes zenei világok összeolvasztásának folyamatára, illetve min múlik az, hogy mikor melyik irány jelenik meg erősebben a dalaidban?
A népzene az én igazi hazám. Ebben mozgok leginkább otthonosan, ez áll hozzám a legközelebb és ezt tanultam hosszú éveken át. A felfedezés és a tanulás vágya ugyanakkor mindig is mozgatott és mozgat ma is, így jutottam kicsit közelebb a kortárs zeneszerzők műveihez, a jazz zenéhez és a dalszerzéshez is. A 20. századi zeneszerzők citerára írt darabjairól talán elmondható, hogy a zenei ízlés perifériáján mozognak. Amikor megtudtam, hogy léteznek citerára írt művek, akkor igencsak késztetést éreztem arra, hogy még ha brutálisan nehéz is lesz ez nekem, szeretnék a darabokkal megismerkedni. Bozay Attila és Kurtág György egy-egy darabját volt szerencsém ejátszani. Valódi kihívást jelentő művek ezek, népzenétől igencsak idegen ritmusokkal, technikai elemekkel megtűzdelve. Rettentően nehezek voltak, ugyanakkor nagyon érdekesek és inspirálóak is.
A jazz zenével csak távolról találkoztam, ízelítő gyanánt. A Zeneakadémián a zenetörténet órákat a népzenészek és a jazz zenészek együtt hallgatták, ebből a helyzetből alakult ki, hogy egy jazz zenészekből álló csapatba bevettek, mint citerás. Számos olyan zenei dolgot tanultam tőlük, amivel népzenészként korábban nem találkoztam. Ami pedig a saját dalokat illeti, volt egy olyan időszakom, amikor kipróbáltam magam a dalszerzésben. Olyan szövegek, dalok születettek akkor, amikre most is büszke vagyok. Jelenleg azonban azt érzem, hogy az én igazi terepem a népzene, népdalok szabad felhasználása, a velük való kreatív alkotás.
A népzenei hagyományok újjáélesztése egy izgalmas küldetés, de érdekelne, hogy hogyan találod meg a tradíció és az innováció közti egyensúlyt, amikor új anyagokon dolgozol? Cél egyáltalán az, hogy szélesebb rétegekhez is elérj?
Egy időben az hajtott, hogy elérjem, hogy a citera egy polcra kerüljön az olyan hangszerekkel, mint például a hegedű vagy a zongora. Szerettem volna, ha nem néznék le, ha nem gondolnák azt, hogy ezen bárki tud játszani és ha elhinnék, hogy ez is olyan hangszer mint a többi – egy életen át lehet rajta fejlődni. Bizonyítani akartam, mert úgy éreztem, le van nézve a hangszerem.
Most már nem ez hajt, nem akarok többé bizonyítani. Inkább azt szeretném, ha olyan érzéseket tudnék kiváltani másokból, amik valamit elindítanak, ha olyan emlékeket tudnék előhozni, amikre jó emlékezni, és ha olyan gondolatokat tudnék közvetíteni, amiket fontosnak gondolok. Igyekszem úgy követni a belső iránytűmet, hogy közben az útjelző táblákat is figyelembe veszem, megfontolom mások véleményét, de végső soron azt követem, amit jónak érzek.
A tradíció és innováció kettőssége izgalmas kérdés. Ha választani kellene a kettő közül, alapvetően a tradíció oldalán állnék, ami talán furcsa lehet, mert ennek ellenére mégis hozzányúlok a népzenei anyagokhoz. Ennek oka, hogy vágyom a kísérletezésre, a felfedezésre, önmagam kifejezésére. Mégis igyekszem ezt a tőlem telhető legjobb módon tenni. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetek a különböző szakirodalmak felkutatására és elolvasására, illetve a népzenei anyagok széleskörű és mély megismerésére. Minőséget szeretnék nyújtani.
Debreczeni-Kis Helga kezdetben szerette volna másokkal is megszerettetni a hangszerét, ma már nem ez hajtja.
A zenei pedagógia is része az életednek. Mik a legfontosabb elvek, amiket tanárként képviselsz, mi az oktatói filozófiád?
A zenetanítás olyan mint egy kirándulás, ahol sok ösvényen el lehet indulni: kelet felé vagy nyugat felé, délre vagy északra, különböző hegyeken át, hidakon átkelve, országokat átszelve. Sokféleképpen lehet tanítani, megannyi aspektusa van, amit ki lehet domborítani.
Ezideáig tanításom fő mozgatórugója a személyreszabott órák kialakítása volt, hogy azt adjam a tanítványoknak, amiről azt éreztem, hogy az adott pillanatban szükségük van: ha a zenélésben akarnak elmerülni, akkor dalokat, technikákat tanulunk, ha figyelemre van szükségük, akkor meghallgatom őket, ha valamilyen nehézséggel küzdenek, próbálok segíteni nekik. A lényeg az volt, hogy kapjanak tőlem valamit. Bármit. Évekig így csináltam. Most viszont azt érzem, hogy ez így nem tud működni hosszú távon. A jövőben ugyanúgy igyekszem odafigyelni az egyéni igényekre, ugyanakkor fontosabb hangsúlyt fog kapni, hogy ez egy zeneóra, aminek vannak keretei. Érdekes, mert a magánéletemben nagyon jól meg tudom húzni a határaimat, az oktatásban viszont eddig ebben nem voltam kellően ügyes. Az óráimon ritmusgyakorlatokat, kreatív zenei gyakorlatokat és improvizációt is szoktam alkalmazni, ezekben mindenképpen szeretnék fejlődni, mert fontosnak gondolom a zeneóra ezen elemeit.
A tanítás során megtapasztaltam azt, hogy az átlag alatti zenei képességeket hordozó gyermek szorgalommal és konzekvens gyakorlással le tudja előzni azt, aki kimagaslóan tehetséges, de nem gyakorol. Ez döbbenetes és csodálatos egyszerre. Nem minden a tehetség. A szorgalom, a kitartás, az érdeklődés, a személyiség megmutatása és az őszinteség éppoly fontos.
Jelenleg igencsak széles spektrumon dolgozom tanítványokkal életkor tekintetében: az óvodás korúaktól kezdve, az iskolás gyerekeken át egészen a nyugdíjas felnőttekig foglalkozom citerásokkal. Habár ma már inkább az jellemző, hogy a család különböző generációi külön élnek, csodálatosnak gondolom, hogy ily módon kapcsolódhatok a különböző generációk gondolataival és megéléseivel. A tanítás összeköt.
Mit jelent számodra az, hogy bekerültél a Hangfoglaló Induló Előadói Programjába?
A Hangfoglaló Induló Előadói Prgramjába való bekerülés olyan érzés számomra, mint egy fénycsóva a sűrű, sötét erdőben. Volt egy pislákoló lámpásom, ami mentén haladni tudtam, de lassan. Tudtam, hogy merre akarok menni, de sokszor ennek hogyanja homályba borult. Egy ideje ebben az erdőben vergődöm. A rétre tartok. Arra a rétre, ahol igazán élni szeretném a mindennapjaimat. Ahol a napjaim nagy részét olyan feltöltő tevékenységekkel töltöm meg, amikben hinni tudok és amik táplálnak nemcsak engem, hanem a környezetemet is. Azt hiszem, ehhez a réthez segít hozzá ez a pályázat.
Helka szakmai fejlődéséhez nagyban hozzájárul majd a Hangfoglaló Program díjazása.
Végezetül, mit adott neked eddig a zene?
Az alapvető működésem az, hogy visszahúzódó vagyok. A gyerek Helgától nagyon távol állt az a gondolat, hogy egyszer majd egyedül megy Kazahsztánba vagy Oroszországba koncertezni, vagy az, hogy egyedül áll egy színpadon és beszél vagy énekel. A zenélés kapcsán olyan kihívásokat kaptam, amik fejlesztették személyiségemet, nyitotabbá, bátrabbá és ezáltal magabiztosabbá tettek. Azt hiszem, a színpad nem csak az extrovertáltaké és azoké, jól érzik magukat a középpontban, hanem azoké is, akik szeretnének adni valamit, még ha az elsőre nem is komfortos számukra.
Hasonló cikkek
